Malacorrú vagyok huzamos ideje és ezen nem is nagyon akarok változtatni, bár gondolkodom egy másik autón, nem a szeretett ketyeróm helyett, hanem mellé.
Nézegetem a weblapokat és olykor megnézek egy-egy kereskedést is.
A napokban az egyiket úgy otthagytam, mint Szent Pál az oláhokat.

Baráti körben elmeséltem, miért, mire mintha csapot nyitottam volna ki, dőltek a hasonló sztorik. 
Szerencsétlen autógyárak, megfeszülnek a versenyben, szenvednek a válságtól, milliókat költenek marketingre - és nem is tudják, hogy egy rosszul megválasztott munkatárs egy pillanat alatt tönkre tudja tenni mindazt, amiért ők hajtanak.

Volt néhány saját sztorim, most lett közvetett is.

Kezdem egy olyannal, ami velem történt.

Tizenéve a munkáltatóm biztosított nekem négymilliót szolgálati gépkocsira, vegyek amilyet akarok. Ez egy jobb verdára kevés volt, de még mindig jobban jártam az eredetileg nekem szánt Opel Astránál, a svédeket azzal tudtam meggyőzni, hogy itthon az üzletkötők járnak Astrával, továbbá ne gondolják, hogy a saját Mercimből átülök valami nagyon fapadosba. Így lett akkor Toyota Avensisem...

Amíg lejutottam a Tojóig, körülnéztem néhány helyen.
Passatra kevés volt a keret, a Vento nagyon nem tetszett, francia autót elvből meg se nézek, de bementem a Suzuki Rómaihoz, mert a Vitara nem tűnt rossznak.
Vittem magammal az asszonyt is, több szem többet lát, meg néha az oldalbordáknak jó meglátásaik vannak olyan kérdésekben, amikhez egyáltalán nem értenek.

Ahogy tüzetesen vizsgálgattuk a kiállított Vitarát, odajött hozzánk egy Suzuki kitűzős, nálunk nagyjából 10 évvel fiatalabb, nagyon sportosan öltözött szoliboy.
Áll rendelkezésünkre.

Elmondtuk neki hogy nagyjából mit szeretnénk és hol tartunk a szemlében.
Erre ő felnyitotta a motorháztetőt és hengerekről meg befecskendezésről kezdett beszélni. Először csak úgy csináltunk, mint akit nem érdekel, aztán meg is mondtuk neki, meg azt is hogy nekünk mi a fontos. Ez egyáltalán nem zavarta őt, folytatta a műszaki előadást CO kibocsátásról, szélcsatornáról, kipufogóvégződésről.

Otthagytuk ezért és elmentünk hátra, felnyitni a csomagtartót.
Szoliboy utánunk jött, azt ugyan nem tudta megmondani, hány literes a csomagtartó, a beszélgetésünk viszont így folytatódott.

- Nincs valami leírás, ahol ezt meg tudnánk nézni?
- De van, majd mindjárt megnézem, de így szemre nem elég?
- Ha lenne nálam két bőrönd és bepróbálhatnám, akkor látnám is.
- Miért, olyan nagy a család? Hány gyereketek van?
- Elnézést, hogy mondta?
- Van gyereketek?
- Bocsánat, szerintem összetéveszt minket valakivel az úr.
- Nem értem, kivel?
- Olyannal, akivel pertuban van.
- Most mi a probléma?
- Ismerjük egymást?
- Szerintem nem, de mi a baj?
- Akkor miért tegez le minket?
 

Az autókereskedő úr feje itt két árnyalattal sötétebbre váltott és habogni kezdett, de a gesztusaiból kiderült, hogy nagyon megbántódott, ő nyilván csak a japán autóipar családcentrikus előzékenységét akarta a bizalmaskodásával demonstrálni és igazán rossz néven veszi, hogy ezen mi fennakadunk.
Mi viszont nem akartuk folytatni ezt a beszélgetést, japán udvariassággal elköszöntünk és úgy döntöttünk, hogy nem lesz Suzukink.
Akkor nem a márkával lettt bajunk (később már igen), hanem a Suzuki Rómaival, akinek háromkilométeres körzetében nagyjából 12 olyan egyéb márkakereskedés volt, ahol megtalálták a hangot a vevővel.
Ahhoz pedig alapfokon a gyerekszoba is elég.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.